Karácsony készül, emberek!

Egy hete történt. Kolozsváron, a Farkas utcában. Hó borította a fákat, a házak tetejét és a parkoló részen álló autók ablakait is. Már szürkülődött, amikor bekanyarodtam régi iskolám utcájába. Néhány késésben lévő diák megelőzött a járdán, s eszembe jutott, hogy én is gyakran voltam ilyen helyzetben.

Véndiákként nyugisan ballagtam tovább kedves barátommal, s az Apáczai Líceum épületét bámulva felelevenedtek bennünk azok az élmények, amelyeket azokon a falakon belül átéltünk ilyenkor, Karácsony tájt.
Nem volt nehéz, hisz mindkettőnk számára kedves emlékek, sok-sok mosoly és melegség, mindaz, amire az ember szívesen emlékezik.
Vidám gondolataink közé szomorúság is keveredett, mert fájt arra gondolni, hogy már nem tartózunk ide. Pedig közel három évünk volt rá, hogy kiheverjük a licis érzéseket, ez azonban korántsem bizonyult könnyű feladatnak. Még mindig elérzékenyülök, ha kedves iskolám utcájában járok…
A Farkas-utcai templom felé haladva egy régi tanárunkkal találkoztunk, aki szintén a templomba igyekezett. Szeretetteljesen ránk köszönt, s megcsillant szemében a viszontlátás öröme.
A templomban már javában folyt a helyezkedés, készülődés, kicsik és nagyok várták a karácsonyi ünnepély kezdetét. Hogy mindent jobban lássunk, a karzatra ültünk. Megkerestük a sok, számunkra már ismeretlen, arc között az ismerősökét és melegséggel a szívünkben nyugtáztuk, hogy újra érezhető az a melegség, amelyet az iskolánktól mindig is megkaptunk.

A legkisebbek kórusa, néhány bíztató igei üzenet, majd a tanárok kórusának hangja csendült fel a régi falak között.
A Karácsony-váró gondolatok és versek után a licisek is karácsnyi dalokat énekeltek, majd a három kórus közös produkciója zárta az ünnepélyt. Itt már nem csak azok énekeltek, akik kórusra jártak, hanem mindazok, akik apáczaisok, vagy azok voltak, sőt, néhány nagyon kis gyerek is belegügyögött a „Glória” dallamaiba. Talán egyszer ők is apáczaisok lesznek…
A közös éneklés könnyeket csalt szemembe. Vörös Alpár igazgató szavai pedig, amelyek mindenkori iskolánk névadójáról is megemlékeztek, arra buzdítottak, hogy azt a szellemiséget, amelyet ebben az iskolában kaptunk, ápoljuk és büszkén adjuk tovább másoknak is.

Az ünnepély után belógtunk az iskolába, megnéztük, hogy hogyan díszítették fel a folyosókat. Az épületből kifele jövet néhány régi tanárunkkal találkoztunk, akik öleléssel és nagyon sok szeretettel köszöntöttek újra az iskolában. Karácsonyi és újévi jókívánságok, újabb ölelések és mosolyok után elbúcsúztunk, s a Király utcán tovább sétálva Wass Albert szavai jutottak eszembe:

“Karácsony készül, emberek!!/ Szépek és tiszták legyetek!/ Súroljátok föl lelketek,/ csillogtassátok kedvetek,/ legyetek újra gyermekek, /hogy emberek lehessetek!”

Karácsony készül, s újra gyermeknek kell lenni azért, hogy emberek lehessünk: tisztán, csillogó kedvvel álljunk ezen az ünnepen egymás mellett, Isten Fiának születésére emlékezve!

Húsz esztendőm hatalom…

Nem is emlékszem pontosan, hogy hogyan kezdődött… De mindig szerettem írni, s jólesett, ha írásaim, elmélkedéseim, gondolataim itt-ott, először a suli-újságban, később a gyülekezeti lapban megjelentek. És egyszer csak elérkezett a nagy pillanat. Felkértek, hogy írjak egy beszámolót a Szabadság napilapnak arról, hogy milyen volt a diáktanács első kirándulása.
Megírtam. Szerda délutánig el kellett juttatnom (floppy lemezen) az Apáczai Líceum akkori diáktanács vezetőjének, hogy ő majd továbbítsa a Bonifácz szerkesztőjének. Ezután következett a várakozás. A szombat, ami amúgy is nehezen szokott eljönni, akkor még nehezebben érkezett meg. Péntek este már alig győztem visszaszámlálni az órákat a postás érkezéséig. Végül belealudtam… De szombat reggel édesanyám ébresztett, kezében a szombati lapszámmal, amelyben az én cikkem, az én fotóm és az én nevem is megjelent. Elkaptam az oldalt, átolvastam, és nagyon jól esett a saját szavaimat visszaolvasni.

Hétfőn aztán már sokan jelezték, hogy jó volt olvasni a beszámolómat, tetszett, csak így tovább.
És azt hiszem ekkor kezdett el bennem mozogni az a kis részecske, amely ezután mindig, mindenben azt kereste, amiről írni lehet, ami érdekli az embereket.
Rendszeresen írtam a Bonifácz diákmellékletbe, majd miután újságírás szakos hallgató lettem, a Campusnak írtam mindenféléket. Minden megjelenést nagyon vártam, és ez jelenleg sem változott.
Aztán következett a nyári gyakorlat, amikor már testközelből megismerkedtem a Jókai úti szerkesztőséggel, az ott folytatott munkával, a társasággal és nagyjából azzal, hogy mit is jelent újságot írni, nap mint nap válogatni a különböző események, hírek és történések közül, majd ezt olyan formában papírra helyezni, hogy az csábító, tartalmas és minőségi legyen.

Új embereket ismertem meg, akik mindig nagyon segítőkésznek bizonyultak. Útbaigazítottak, irányítottak, javítottak, pontosítottak, s végül azon kaptam magam, hogy a két hét szakmai gyakorlat nagyon is kevés, hiszen mindig van valami új, s jó ebben a közösségben lenni. Ezért az egyetemi évkezdés előtt még két hétig bejártam a szerkesztőségbe, majd következő évben újra itt gyakorlatoztam.
A nyári gyakorlathoz az is hozzátartózik, hogy különböző eseményeken kell részt venni, amelyekről aztán be kell számolni. Az ilyen alkalmakon, amelyeken sok esetben csak „nagykutyák” és újságírók hivatalosak, megkérdik a „friss húsnak” vélt egyéntől, hogy melyik lapot képviseli. Amikor a Szabadságot említettem, mindig felkaroltak a szakmabeliek, maguk közé ültettek és segítettek, hogy ne kelljen kívülállónak érezzem magam. Mindezt pedig a Szabadságos munkatársak jó szakmabeli viszonyának köszönhettem.
Cikkeim megjelenése után volt részem negatív élményben is. Mint minden újságíróval, velem is előfordult már, hogy visszajeleztek: nem értenek egyet azzal, amit megvírtam. Ilyenkor kicsit elbizonytalanodva fordultam a Szabadság munkatársaihoz, de ők mindig megnyugtattak, s elmondták, hogy mi a teendő.

Egyik kedves emlékeim közé tartózik az az eset, amikor az egy olvasó levelet küldött a szerkesztőség címére. Az egyik munkatárs értesített a levélről. Másnap nagy izgalmak közepett berobogtam a szerkesztőségbe, ahol mindenki csodálkozott ijedtségem láttán. Aztán előttük olvastam át a levelet, aztán megkönnyebülésemkor mindenki fellélegzett. Ők is ugyanolyan izgalommal várták a fejleményeket, mint én, majd velem örültek a kedves szavaknak.
Húsz év alatt sikerült jól együttműködő közösséget kialakítani, még akkor is, ha a munkatársak folyamatosan változtak és változnak, az évek alatt az olvasókat is sikerült összekovácsolni, s így alkotunk mi mind egy nagy családot.
Húsz éve még majdnem meg sem voltam, nem tudtam, hogy mit jelent szabadságban vagy annak hiányában élni, de a Szabadság azóta folyamatosan hozzá nőtt a mindennapjaimhoz, s ha valamilyen oknál fogva mégis nélkülözni kell, bizony hiányzik.
Vasárnap húsz évet ünnepeltek a szabadságosok, olvasókkal, szerkesztőkkel, munkatársakkal, zenével, tánccal, énekléssel. A Bogáncs tánccsoport táncjátékai és a Holló együttes víg nótái után jöhetett az, ami nélkül a szülinapi zsúr nem lenne igazi: kaja, pia, duma-party.

Vidám csapat, jó (szak)emberek, minőségi munka.  Bízom benne, hogy sok ilyenben lesz még részük, részünk, írhatjuk és olvashatjuk: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, SZABADSÁG!