Húsz esztendőm hatalom…

Nem is emlékszem pontosan, hogy hogyan kezdődött… De mindig szerettem írni, s jólesett, ha írásaim, elmélkedéseim, gondolataim itt-ott, először a suli-újságban, később a gyülekezeti lapban megjelentek. És egyszer csak elérkezett a nagy pillanat. Felkértek, hogy írjak egy beszámolót a Szabadság napilapnak arról, hogy milyen volt a diáktanács első kirándulása.
Megírtam. Szerda délutánig el kellett juttatnom (floppy lemezen) az Apáczai Líceum akkori diáktanács vezetőjének, hogy ő majd továbbítsa a Bonifácz szerkesztőjének. Ezután következett a várakozás. A szombat, ami amúgy is nehezen szokott eljönni, akkor még nehezebben érkezett meg. Péntek este már alig győztem visszaszámlálni az órákat a postás érkezéséig. Végül belealudtam… De szombat reggel édesanyám ébresztett, kezében a szombati lapszámmal, amelyben az én cikkem, az én fotóm és az én nevem is megjelent. Elkaptam az oldalt, átolvastam, és nagyon jól esett a saját szavaimat visszaolvasni.

Hétfőn aztán már sokan jelezték, hogy jó volt olvasni a beszámolómat, tetszett, csak így tovább.
És azt hiszem ekkor kezdett el bennem mozogni az a kis részecske, amely ezután mindig, mindenben azt kereste, amiről írni lehet, ami érdekli az embereket.
Rendszeresen írtam a Bonifácz diákmellékletbe, majd miután újságírás szakos hallgató lettem, a Campusnak írtam mindenféléket. Minden megjelenést nagyon vártam, és ez jelenleg sem változott.
Aztán következett a nyári gyakorlat, amikor már testközelből megismerkedtem a Jókai úti szerkesztőséggel, az ott folytatott munkával, a társasággal és nagyjából azzal, hogy mit is jelent újságot írni, nap mint nap válogatni a különböző események, hírek és történések közül, majd ezt olyan formában papírra helyezni, hogy az csábító, tartalmas és minőségi legyen.

Új embereket ismertem meg, akik mindig nagyon segítőkésznek bizonyultak. Útbaigazítottak, irányítottak, javítottak, pontosítottak, s végül azon kaptam magam, hogy a két hét szakmai gyakorlat nagyon is kevés, hiszen mindig van valami új, s jó ebben a közösségben lenni. Ezért az egyetemi évkezdés előtt még két hétig bejártam a szerkesztőségbe, majd következő évben újra itt gyakorlatoztam.
A nyári gyakorlathoz az is hozzátartózik, hogy különböző eseményeken kell részt venni, amelyekről aztán be kell számolni. Az ilyen alkalmakon, amelyeken sok esetben csak „nagykutyák” és újságírók hivatalosak, megkérdik a „friss húsnak” vélt egyéntől, hogy melyik lapot képviseli. Amikor a Szabadságot említettem, mindig felkaroltak a szakmabeliek, maguk közé ültettek és segítettek, hogy ne kelljen kívülállónak érezzem magam. Mindezt pedig a Szabadságos munkatársak jó szakmabeli viszonyának köszönhettem.
Cikkeim megjelenése után volt részem negatív élményben is. Mint minden újságíróval, velem is előfordult már, hogy visszajeleztek: nem értenek egyet azzal, amit megvírtam. Ilyenkor kicsit elbizonytalanodva fordultam a Szabadság munkatársaihoz, de ők mindig megnyugtattak, s elmondták, hogy mi a teendő.

Egyik kedves emlékeim közé tartózik az az eset, amikor az egy olvasó levelet küldött a szerkesztőség címére. Az egyik munkatárs értesített a levélről. Másnap nagy izgalmak közepett berobogtam a szerkesztőségbe, ahol mindenki csodálkozott ijedtségem láttán. Aztán előttük olvastam át a levelet, aztán megkönnyebülésemkor mindenki fellélegzett. Ők is ugyanolyan izgalommal várták a fejleményeket, mint én, majd velem örültek a kedves szavaknak.
Húsz év alatt sikerült jól együttműködő közösséget kialakítani, még akkor is, ha a munkatársak folyamatosan változtak és változnak, az évek alatt az olvasókat is sikerült összekovácsolni, s így alkotunk mi mind egy nagy családot.
Húsz éve még majdnem meg sem voltam, nem tudtam, hogy mit jelent szabadságban vagy annak hiányában élni, de a Szabadság azóta folyamatosan hozzá nőtt a mindennapjaimhoz, s ha valamilyen oknál fogva mégis nélkülözni kell, bizony hiányzik.
Vasárnap húsz évet ünnepeltek a szabadságosok, olvasókkal, szerkesztőkkel, munkatársakkal, zenével, tánccal, énekléssel. A Bogáncs tánccsoport táncjátékai és a Holló együttes víg nótái után jöhetett az, ami nélkül a szülinapi zsúr nem lenne igazi: kaja, pia, duma-party.

Vidám csapat, jó (szak)emberek, minőségi munka.  Bízom benne, hogy sok ilyenben lesz még részük, részünk, írhatjuk és olvashatjuk: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, SZABADSÁG!

A tanító tanítása

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti.
Ez azonban lehetetlen volt, ugyanis az első sorban egy Teddy nevű kisfiú olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegyet.

Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein:

“Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.

Második osztályos tanítója ezt írta:  ”Teddy kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy számára valódi küzdelem lehet.

Harmadik osztályos tanítója ezt írta: “Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében.”

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: “Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.”

Ezeket olvasva, Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Teddy ajándékát a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.

Mrs. Thompson a gyerekek előtt előtt bontogatta az ajándékokat és gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyed üvegnyi parfűmöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy felkiált: “Milyen szép karkötő!”, és látták ahogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfűmből. 

Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa:

“Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.”

Legalább egy órán keresztül sírt, amikor a gyerekek elmentek.

Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek. Ahogy dolgozott vele, Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy legkedvesebb diákja lett.

Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója.

Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott Teddytől.

Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Biztosította Mrs. Thompsont, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt.

Még négy év telt el és újra levél érkezett Teddytől.

Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, aki valaha is volt.
Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.

Azon a tavaszon újabb levél érkezett.

Teddy elmondta, hogy találkozott egy lánnyal és nősülni készül.

Elmondta, hogy az apja már két évvel azelőtt meghalt és kérdezte, hogy Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.

Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást.

A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfűmöt cseppentette magára, amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja.

Megölelték egymást, és Dr. Stoddard Mrs.Thompson fülébe súgta:

“Köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”

Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta:

“Teddy, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.”