Egy dal erre ez esős napra :)

Egy ilyen borús, esős napra itt egy csodálatos dal Taizéből. A nyári zarándoklatunk alatt tanultuk. Ezt a dalt gyakran éneklik a Fülöp-szigeteken.

Hallgasd te is szeretettel, és gondolj ma arra, hogy:

Isten általad is meg akar simogatni egy gyermeket, a földet általad is  szebbé akarja tenni, általd is  boldogabbá akarja tenni az embereket

Böjte Csaba

A refrén szövege: Ang Panginoon ang aking pastol, pinaging-hawa akong lubos.

Jelentése: Az Úr az én pásztorom, Füves legelőkön nyugtat engem. (23. Zsoltár)

Böjte Csaba: Mi magunk legyünk az ajándék!

Vajon felderülnek-e az arcok, kiegyenesednek-e a hátak, jókedv költözik-e a közösségbe, ha én megjelenek?– tette fel a kérdést Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója szombaton, a tordaszentlászlói református templomban.

A gyűlekezet immár második alkalommal látta vendégül a testvért, aki ezúttal is az életöröm, a szeretet szavaival szólt fiatalokhoz és idősebbekhez egyaránt.

Miért aggódunk annyit, miért félünk attól, hogy mit hoz a holnap, miért panaszkodunk, és miért nem vagyunk hajlandók észrevenni azt a sok-sok apró örömöt, amelyeket Isten kegyelméből kaptunk? – kérdezett újra a szerzetes.

Vajon a gazdasági válság ellenére nem tudunk boldogok lenni, nem tudunk kellőképpen odafigyelni azokra, akik körülöttünk élnek? Vajon tényleg olyan sok pénzre van szükség ahhoz, hogy egy kellemes hétvégét eltöltsünk családunk körében, hogy meséljünk gyermekeinknek, hogy megmutassuk azokat a helyeket, amelyekre nagyapáinkkal kijártunk fát vágni? Ugye, hogy nem?

Mi értelme megállás nélkül arról panaszkodni, hogy a környezetszennyezés egyre növekszik, hiszen Isten kimunkálta mindazt, ami körülvesz, nem fogja hagyni, hogy elpusztítsuk. Inkább szeretettel forduljunk a természet felé, meglátva abban is Istenünk ajándékát.

Panaszkodunk, pedig csak az elmúlt századra visszatekintve is beláthatjuk, hogy soha nem volt ennyi lehetőség a különböző ételekben való válogatásban, az utazásokban, az öltözködésben, mint napjainkban.

Mosolygós előadásában a testvér arra is rákérdezett, hogy miért panaszkodunk inkább a demográfiai mutatókra, mint boldogan vállalni a gyermekáldást, hogy a magyar iskolákat, gyülekezeteket, falvakat megmentsük? Hát nem könnyebb nap, mint nap részesülni a gyermekneveléssel járó örömökben, mint a háború zaját figyelni? Az Írországban megnövekedett gyermekvállalás példáját látva, sokan megbotránkoznak, de tíz-tizenöt év múlva az írek már nem az egyre kiöregedő nemzeteke közé fognak tartozni.

Az imádságos együttlét után Böjte Csaba bemutatott néhány gyereket, akik a torockói gyermekotthonból elkísérték őt, majd néhány szóban elmondta, hogy hogyan is zajlik egy-egy nap ezekben a családokban.

A szerzetes által létrehozott gyermekmentő szervezet célja az Erdélyben sanyarú körülmények között, sokszor az éhhalál szélén tengődő gyermekek felkarolása.

Búcsúzásként a testvér elmesélt egy történetet. Egyik alkalommal körül-belül száz befogadott gyermekével ültek a vasárnapi asztal mellett. A húsleves illata belengte az egész termet. Az étel megáldása után, amikor mindenki nekilátott az evésnek, a szerzetes olyan büszkeséget érzett, mint azok az apák, akik sikerült kiteremtsék a bőséges ebédet szeretett családjuk számára.

Rohanó és panaszkodó mindennapjainkban szükségünk van az ilyen szeretetteljes bíztatásokra, hogy igennel tudjunk válaszolni arra a kérdésre, hogy felderülnek-e a szívek, amikor mi megjelenünk? Legyünk hát mi azok, akik másoknak is megmutatjuk, hogy a gazdasági, lelki válságok mellett ott vannak azok az apró csodák, amelyekkel Istenünk nap, mint nap megajándékoz bennünket.

Karácsony készül, emberek!

Egy hete történt. Kolozsváron, a Farkas utcában. Hó borította a fákat, a házak tetejét és a parkoló részen álló autók ablakait is. Már szürkülődött, amikor bekanyarodtam régi iskolám utcájába. Néhány késésben lévő diák megelőzött a járdán, s eszembe jutott, hogy én is gyakran voltam ilyen helyzetben.

Véndiákként nyugisan ballagtam tovább kedves barátommal, s az Apáczai Líceum épületét bámulva felelevenedtek bennünk azok az élmények, amelyeket azokon a falakon belül átéltünk ilyenkor, Karácsony tájt.
Nem volt nehéz, hisz mindkettőnk számára kedves emlékek, sok-sok mosoly és melegség, mindaz, amire az ember szívesen emlékezik.
Vidám gondolataink közé szomorúság is keveredett, mert fájt arra gondolni, hogy már nem tartózunk ide. Pedig közel három évünk volt rá, hogy kiheverjük a licis érzéseket, ez azonban korántsem bizonyult könnyű feladatnak. Még mindig elérzékenyülök, ha kedves iskolám utcájában járok…
A Farkas-utcai templom felé haladva egy régi tanárunkkal találkoztunk, aki szintén a templomba igyekezett. Szeretetteljesen ránk köszönt, s megcsillant szemében a viszontlátás öröme.
A templomban már javában folyt a helyezkedés, készülődés, kicsik és nagyok várták a karácsonyi ünnepély kezdetét. Hogy mindent jobban lássunk, a karzatra ültünk. Megkerestük a sok, számunkra már ismeretlen, arc között az ismerősökét és melegséggel a szívünkben nyugtáztuk, hogy újra érezhető az a melegség, amelyet az iskolánktól mindig is megkaptunk.

A legkisebbek kórusa, néhány bíztató igei üzenet, majd a tanárok kórusának hangja csendült fel a régi falak között.
A Karácsony-váró gondolatok és versek után a licisek is karácsnyi dalokat énekeltek, majd a három kórus közös produkciója zárta az ünnepélyt. Itt már nem csak azok énekeltek, akik kórusra jártak, hanem mindazok, akik apáczaisok, vagy azok voltak, sőt, néhány nagyon kis gyerek is belegügyögött a „Glória” dallamaiba. Talán egyszer ők is apáczaisok lesznek…
A közös éneklés könnyeket csalt szemembe. Vörös Alpár igazgató szavai pedig, amelyek mindenkori iskolánk névadójáról is megemlékeztek, arra buzdítottak, hogy azt a szellemiséget, amelyet ebben az iskolában kaptunk, ápoljuk és büszkén adjuk tovább másoknak is.

Az ünnepély után belógtunk az iskolába, megnéztük, hogy hogyan díszítették fel a folyosókat. Az épületből kifele jövet néhány régi tanárunkkal találkoztunk, akik öleléssel és nagyon sok szeretettel köszöntöttek újra az iskolában. Karácsonyi és újévi jókívánságok, újabb ölelések és mosolyok után elbúcsúztunk, s a Király utcán tovább sétálva Wass Albert szavai jutottak eszembe:

“Karácsony készül, emberek!!/ Szépek és tiszták legyetek!/ Súroljátok föl lelketek,/ csillogtassátok kedvetek,/ legyetek újra gyermekek, /hogy emberek lehessetek!”

Karácsony készül, s újra gyermeknek kell lenni azért, hogy emberek lehessünk: tisztán, csillogó kedvvel álljunk ezen az ünnepen egymás mellett, Isten Fiának születésére emlékezve!