Különös találkozások

Újabb három perc telt el…

A könyv még mindig ott lapult mozdulatlanul, sunyi pillantásokat vetve a figyelőre. Nem érezte, hogy a hangulat és a légkör egyre nehezedett, de pillantásából mind láthatták, hogy igenis tudatában van a dolog súlyának.

Mindannyian kinéztek az ablakon. Ugyanazon, amelyen már sokan előttük, de ez a nézés mégis más volt. Teljesen más. Nem az számított, hogy mennyire távol vannak egymástól, hanem az, hogy itt és most nézni, és igen…, látni kell. Bámultak… Hol egymást, hol maguk elé, néha pedig a színes csíkokat. Nem mindennapi látvány volt. Ott volt közöttük. Ő is bámult, de ellentétben velük, ő tudta, hogy mit. Számára nem volt kérdéses a következő tíz perc hosszúsága.

Tudta, hogy itt az idő...

Tudta, hogy itt az idő.

Várta, hogy valaki mégis közeledni fog… Mindannyian mély lélegzetet vettek, még az a kettő is, aki meglapult, mert rettegett a veszteség közelségétől.
Egyszerre megtört a kábultság. Befellegzett a mellébeszélésnek. Eljött a cselekvés órája.
Igaz, az óra kicsit rövidebbre sikeredett a vártnál, de mindenképp megtette hatását… Nem volt kétség, valaki gyorsabb volt. Megelőzte őket, és ezt fájdalmas volt elfogadni. Nem tehettek mást, vigyorogtak, mint az álszentek, holott tudták, ez súlyos veszteség.

Máris a bosszún járt az eszük.
Csak a megfelelő pillanatra vártak. Magukban megfogadták: ezután résen lesznek.
Az első adandó alkalommal a maguk javára fordítják a helyzetet. Megesküdtek, hogy ez nem marad ennyiben! Nem volt fontos a betonfödte múlt, nem számított már a hulló levél, egyedül csak az, hogy most már ketten vannak…

most már ketten vannak...

Ketten, ugyanazért a célért, ugyanazért a kincsért. Nem féltek már egymástól, tudták, mindketten ugyanazt akarják. Harcolni fognak, nem számít, mibe és mennyibe kerül, akár az életük árán is, harcolni fognak.
Megvilágosodott előttük, hogy ez pontosan az, amire már életük kezdetén vágytak. Már akkor érezték, hogy valaminek jönnie kell. Valaminek változást kell hoznia. Itt volt az idő, kezükben tartották a pillanatot, ami megpecsételte a múlttá keseredő jövőjüket.

Csak élni akartak még egy keveset, őszíntén, ahogy ők képzelték el. Ennyi kellett még a mától…
És elhajították a pénzérmét, amely pár másodperc után a mögöttük álló sötét tó vizébe merült… Akartak egy új napfelkeltét, még egy esélyt, hogy élvezni tudják egymást, még akkor is, ha tudták, olyan angyalok, akik a pokolból jöttek.
Bíztak benne, hogy ezúttal jó úton járnak, és nem térnek többé oda vissza.

…és mit mondanak erre a pasik?

Galactico javaslatára pedig itt van az, hogy mit szólnak minderre a pasik és mi történik ezután:

Az angol:

Leülnek és hármasban teáznak, majd a felszarvazott párbajt kezdeményez.

A német:

Elmegy az óramesterhez, hogy megjavíttassa az óráját:D

A francia:

Meghívják Jaques feleségét is, és egy szaftos Gang Bang-be torkollik az este.

Az orosz:

Iván előveszi a votkát, mindhárman jót isznak, majd jön egy volt KGB ügynök,  bedobja a kanos pasit egy fekete volgába és többet nem látja senki.

A zsidó:

Észreveszi, hogy az asszonyon fekvő nincs körülmetélve, ezért ő elvégzi az elmaradt munkát, és “véletlenül”  15 cm-vel többet vág le.

A román:

Elveszi a kapott pénzt, bemegy az első “birt”-ba, rendel rachiut és elissza a szerzett pénzt.

A magyar:

János otthagyja az asszonyt és elmegy pornófilm operatőrnek és rendezőnek, gazdagabb lesz mint Kovi, és  egy egész háreme lesz a pornoszínész csajokból.

A cseh:

Kötelezi a jövendőbeli főnökét, hogy írjon alá egy szerződést amiben vállalja, hogy “hatalomra kerülése” után még 3x-osára növeli Pepa fizetését.

A székely:

Átmegy a szomszédba, megissza ott is az összes pálinkát, majd megregulálja a szomszédasszonyt, hogy legyenek kvittek

Visszaszámlálás

Hát nem kiábrándító? Utolsó órái ketyegnek a téli vakációnak, és szinte fojtogat a sírás, hogy ilyen hamar eltelt, holnaptól be kell állni a ringbe

Milyen buta kitaláció ez, hogy nem jut még egy hétnyi pihenés, amikor már nem kell sütni-főzni-takarítani, sőt a kaja-pia-buli-nők/pasik  akció is véget ért?!

Pont úgy érzem magam, mint kisiskolás koromban. Akkor is utáltam a vakációk végét, mert egyszerűen soha nem kaptunk belőle eleget.

Sírni tudnék, amikor arra kell gondolnom, hogy mindjárt vizsgázni kell, kezdődik a rohangálás órákról órákra, bujjuk a könyvtárakat, írjuk a dolgozatokat, készítjük a projekteket, s holnap már csak annyi marad az ünneplésből, meg a vakációból, hogy B.Ú.É.K – kal köszöntjük azokat, akiket az elmúlt két hétben nem láttunk.
Hát nem mocsok dolog ez?

Utálom a koránkelést!

De mit lehet ellene tenni? Te mit teszel? Én már a Mikulásnak is megírtam, hogy azt kérem idén, hogy a koránkelést kitöröljék, de nem hogy a Mikulás, az Angyal sem hozta el.
Legalábbis, ha arra gondolok, hogy holnap 8-tól már órán kell lennem…

És akkor mi marad? Beletörődünk, mint elődeink? Vagy mit tehetnénk? Ellenállhatunk-e a rendszernek, amelybe bele akarnak tőrni minket is?