Kezdőőőőődik…

Na fiúk, szesszió!

Bizonyára sokan ismerik a viccet: Stirlic meghal és találkozik az ördöggel, aki felajánlja neki a választás lehetőségét: a pokolba akar kerülni, vagy inkább egyetemista lesz? Nem tudva, hogy mik a velejárói egyiknek vagy másiknak, Stirlic megkéri az ördögöt, hogy engedje, hogy belenézhessen egyik és másik életformába is. Az ördög megengedi, Stirlic pedig a következőket látja: a pokolban mindenki szenved, kínlódik, sőt, minden este bejön az ördög és üt egy szeget mindenkinek a fejébe. Az egyetemisták azonban buliznak, szórakoznak, élvezik az életet, eljön az este, az ördög sehol. Természetesen Stirlic az egyetemista életet választja.

Telnek a napok, a hetek, folyik a szórakozás, léháskodás, már Stirlic is kezdi megszokni. Tizennégy hét után azonban beállít az ördög egy zsák szeggel:

Na fiúk, szesszió!

Valahogy így vagyunk most mi is. Eltelt a félév habosabbik része, vége a felhőtlen, szabad napoknak,
itt a szeges zsák, jön a kínlódás.

Hétfőn törvényesen is kezdetét veszi a 2009-2010-es tanév téli szessziója. Persze ezelőtt is volt részünk már vizsgában, de január 19. a hivatalos kezdés napja.
Ezzel a gólyák is teljes jogú és beavatott tagjai lesznek az egyetemi életnek, most megtapasztalják, hogy milyen együtt lenni jóban-rosszban, milyen sokat jelent az, hogy a következő vizsga időpontjáig még egy éjszaka hátra van. Megtudják, hogy milyen órák hosszat sorban állni a legolcsóbbnak hitt fénymásolóknál azért, hogy az ellógott kurzusokat megszerezzük, és az is kiderül, hogy mit jelent az egyetemi vizsga, és milyen az, amikor az utolsó pillanatban, a körmünkre égett gyertyával akarjuk bebizonyítani, hogy  mi  igenis képesek vagyunk a csodára.

Vizsga, vizsga, vizsga, vizsgaaaaaaaaa

Mert az egyetemista felfogás a szesszióban jön csak igazán a felszínre. Sokan ilyenkor jönnek rá, hogy: ha nem lenne utolsó pillanat, biza semmi sem készülne el.

A vizsga előtti héten nyugodtan lazázunk, nem is gondolunk a közeledő vizsgára, a megtanulnivalóra meg még úgyse. Aztán egyre közelebb kerülünk a vizsga időpontjához, szorul a hurok. Az utolsó napon pedig beássuk magunkat a kurzusok közé, ordítozunk, ha valaki megzavar, isszuk a kólát és a kávét, hogy az éjszakát is maximálisan ki tudjuk használni.

...és ezt mind be kéne vágjam?!

Hajnalban aztán belealszunk a tanulásba, aztán az utált ébresztőóra hangjára ébredve kapkodunk jobbra-balra, karikás szemekkel elindulunk, hogy a legmegfelelőbb helyet kapjuk a teremben, ahol egy kis segítségért is észrevétlenebbül lehet folyamodni.

Hol a kávéééém???

A termek előtt pedig hasonló, karikás szemű és a legjobb helyre pályázó emberkékbe ütközünk, akik a maradék húsz percet is ki akarják használni, és kurzusaikkal a kezükben próbálják memorizálni a kimaradt információkat.

Vajon ez melyik lapon volt?

A kiírt időpont után pár perccel a tanár is megérkezik, mosolyogva végignéz a tömegen, kérdő pillantásokat vetve azokra, akiket ritkán vagy egyáltalán nem látott az óráin, kinyitja a termet, a tömeg pedig beáramlik utána.

Forgolódás jobbra-balra, aztán kiosztják a tételeket: egyesek „yessss!”-el jelzik, hogy a várt tételt kapták, mások aggódva néznek a mellettük ülőre, várva a segítséget.

Vizsga van...

Aztán lejár az idő és idegesen mindenki megfogadja magában, hogy még aznap nekiáll a következő vizsgára tanulni. De az átvirrasztott éjszaka és a kisördög beleszól az elképzelésbe, és amint hazaér, mindenki átalussza a napot, aztán megnéz egy filmet, és kezdődik minden elölről.

Jeeee, béjb, áj lájk disz szóóóó macs!

Ráérünk arra még!

A tanító tanítása

Sok évvel ezelőtt Mrs. Thompson 5. osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti.
Ez azonban lehetetlen volt, ugyanis az első sorban egy Teddy nevű kisfiú olyan rendetlen és figyelmetlen volt, hogy Mrs. Thompson valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére a legrosszabb érdemjegyet.

Egy napon Mrs. Thompson a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Teddy előző tanítóinak bejegyzésein:

“Teddy tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója.

Második osztályos tanítója ezt írta:  ”Teddy kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálosan beteg. Az élet Teddy számára valódi küzdelem lehet.

Harmadik osztályos tanítója ezt írta: “Édesanyja halála nagy megrázkódtatás a számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele, és otthoni élete valószínűleg hamarosan nehezen elviselhető lesz számára, ha nem történik valami változás az életében.”

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: “Teddy visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.”

Ezeket olvasva, Mrs. Thompson ráébredt a problémára és elszégyellte magát.
Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Teddy ajándékát a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva.

Mrs. Thompson a gyerekek előtt előtt bontogatta az ajándékokat és gondosan nyitotta ki Teddy csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyed üvegnyi parfűmöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy felkiált: “Milyen szép karkötő!”, és látták ahogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfűmből. 

Teddy Stoddard egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa:

“Mrs. Thompson, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.”

Legalább egy órán keresztül sírt, amikor a gyerekek elmentek.

Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Mrs. Thompson különös figyelmet szentelt Teddynek. Ahogy dolgozott vele, Teddy elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Teddy az osztály élére került, és hazugsága ellenére, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, Teddy legkedvesebb diákja lett.

Egy évvel később egy üzenetet talált Teddytől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója.

Hat év múlt el, amikor egy újabb üzenetet kapott Teddytől.

Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen, és Mrs. Thompson még mindig a legjobb tanítója.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.
Biztosította Mrs. Thompsont, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt.

Még négy év telt el és újra levél érkezett Teddytől.

Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig a legjobb és legkedvesebb tanítója, aki valaha is volt.
Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.

Azon a tavaszon újabb levél érkezett.

Teddy elmondta, hogy találkozott egy lánnyal és nősülni készül.

Elmondta, hogy az apja már két évvel azelőtt meghalt és kérdezte, hogy Mrs. Thompson elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.

Természetesen Mrs. Thompson elfogadta a meghívást.

A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfűmöt cseppentette magára, amire Teddy úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonyukkor viselte az édesanyja.

Megölelték egymást, és Dr. Stoddard Mrs.Thompson fülébe súgta:

“Köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, hogy segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.”

Mrs. Thompson könnyekkel a szemében visszasúgta:

“Teddy, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.”

Ilyen(ek) nevel(nek), kérem?!

Mindig is azon a véleményen voltam, hogy nem könnyű tanárnak lenni, gyermeket nevelni, példát mutatni, ugyanígy lelkésznek sem. Ott is mindig újat kell tudjon mondani az ember, példát kell mutatni itt már nem csak kicsiknek, hanem nagyoknak is, nem csak „szolgálati időben”.  Mindkét foglalkozást hivatásként tekintem. Fontos az, hogy ha valaki elvárja, hogy az iskolában vagy a gyülekezetben felnézzenek rá, a hétköznapi ügyes-bajos dolgokban is hivatásához méltóan döntsön és cselekedjen. Mert milyen egy káromkodó tanárt vagy egy részeg lelkészt látni? Fájdalmas és hitelét veszti előttünk a szóban forgó személy.
Mindnyájan tudjuk, hogy nem lehet könnyű, mégis, aki tud úgy élni, hogy hiteles és hű marad hivatásához, mindig a legnagyobb elismerésben és tiszteletben részesül.
Pénteken történt, hogy filológus-újságíró diákként a technikai egyetemre tévedtem és a tornatermet kerestem. Szóltak, hogy ha lehet, ne hangoztassuk, hogy nem „idevalók” vagyunk, s ha valaki az egészségünk felől érdeklődik, gyorsan nevezzük magunkat jövendőbéli mérnököknek. Előre féltem az esetleges hazudozástól, ami amúgy sem megy nekem, de gondoltam, ha nem kérdezem meg a kapustól, hogy merre található a tornaterem, akad majd valaki, aki még péntek este 6-kor is az egyetem folyosóin kószál. Közben kaptam egy fülest, miszerint a tornaterem a bejárattól balra, lépcső tetején található. Igen ám, de mi történi, ha a bejárattól balra két lépcső vezet felfele? Ekkor kezdődik a baj. Végül ec-pec-kimehetsz módra döntöttem az egyik lépcsősor mellett, s mint kiderült, megfelelő irányba haladtam. Persze minden emeleten újabb ajtók és folyosók nyíltak, így lassan már a kivezető utat se találtam volna meg. De ekkor találtam egy nyitott ajtót, amely mögött egy harmincas évei közepén járó hölgy ült egy asztalnál. Az ajtón a Testnevelési Katedra felirat állt, de remélni se mertem, hogy épp egy testnevelő tanár az, akitől segítséget kérek.

Tisztelettel köszöntem és szíves segítségét kértem az illető hölgynek a tornaterem keresésében, mire ő emelt hangon, magyarra körül-belül így fordítható mondattal válaszol: te meg ki az ördög vagy? Azt hittem, rajtakaptam a takarítónőt, amint a tanárok asztalánál potyázik, s most megpróbál az ő helyükből lekezelni engem, mint egy diákot. De a bemutatkozás és egy kis füllentett hovatartozás után kiderült, ő éppen a technikai egyetem egyik testnevelési oktatója, és mélyen megsértve érezte magát, hogy tőle érdeklődtem a tornaterem holléte felől. Emelt hangon, gyakori trágár szavak kíséretében kifejtette, hogy ő nyugodtan megteheti azt, hogy nem ismeri el a testnevelési tevékenységemet, nem ad majd jegyet a félév végén, és hogy hagyjam csak el, mert megtudja ő, hogy ki vagyok, s akkor „vaj de capul tău!”.
Én meg csak álltam s néztem bambán, hogy mi is folyik itt, hiszen aki ismer, tudja, hogy sokszor túlságosan is alázatos vagyok az idegenekkel szemben. Ez a számomra tanárnak nem tekintető hölgyemény pedig csak osztotta az észt, ordibált és nem volt hajlandó elmondani, hogy merre találom a célpontot. Pedig ha tudta volna, hogy már régen megvan a tornajegyem, mindkét félévre, hogy messziről sincs semmi közünk egymáshoz, s hogy egy-kettő tollat ragadok és megírom a viselkedését, hogy egész világ előtt szégyenkezzen, talán megtartotta volna az otromba kommentálásait és egyszerűen elmondta volna, hogy merre van a tornaterem.
Ilyenkor bánom, hogy nincs valami nagyfőnök nagybácsim, aki pillanatok alatt röpítené ki az ilyet az egyetem intézetéből.

Mert mit várunk a diákoktól, leendő mérnököktől, ha az oktató(ik) ilyenek? Hogy várjuk el azt, hogy ők segítőkészek és udvariasak legyenek, ha az oktató(ik) egy idegennel nem tudnak normálisan beszélni? Ugye nem megalapozott az elvárásunk? Pedig a jövő intellektueljeiről beszélünk. Ők vannak az ilyen hegyi szokásoktól mentesülni nem tudók kezei alatt. És már elnézést, de ha valaki nem tiszteli tanítványait vagy egy egyszerű idegent, mi módón várja el azt, hogy ezek tisztelettel nézzenek és hallgassanak rá?! Aki nem képes elhagyni ősi szokásait, az ne emberekkel foglalkozzon, hanem gépekkel. Azoknak úgyse fáj, ha ordítanak és csúnyán beszélnek velük, sőt azt se várják el, hogy tiszteljék őket.